20 év nagy idő, rengeteget változott azóta a világ, és vele együtt a filmkészítés is. Mégis vannak olyan moziélmények, amelyek ennyi év múltán is sokat adhatnak: akár mély gondolatokat, akár könnyű szórakozást. Ha egy kis filmes nosztalgiára vágyunk, Steiner Kristóf írása inspiráló ötleteket hozhat.
A mozi erőt ad
2002-ben lettem húszéves, kamaszból felnőtté válva a világ sokszorosára nyílt előttem. Ráadásul velem együtt és körülöttem, globális szinten a társadalom, a korszellem is nagy változásban volt. A populáris kultúra merészen követte a társadalmi változásokat, és diktálta a trendeket.
Nekem, fiatal felnőttnek a filmek, a mozi világa, a kedvenc színészeim játéka, a kedvenc alkotóim történetmesélése jelentette az egyik legerőteljesebb inspirációs forrást. A vásznat bámulva erősödött bennem a magabiztosság, az eltökéltség, és tudtam: örökké hálás leszek a filmeknek, amelyek elindítottak a húszas éveim izgalmasan hömpölygő folyamán.
A Gyűrűk ura – A két torony például segített meglátni, hogy a kapzsi birtoklási vágy világokat rombolhat le, míg az összetartás ereje csodákra képes. A Harry Potter és a titkok kamrája megértette velem: a félelem és gyűlölet a valódi ellenségeink, ezeket a szörnyeket pedig magunk teremtjük meg. A Kapj el, ha tudsz!-nak hála megtudhattam: a pénz nem feltétlenül a siker mércéje, és a gazdagság nem elégíti ki a szellemet.
Mindenki lehet szuperhős
Még Pókembertől is tanultam: Tobey Maguire kivetette a hálóját minden kívülálló, suliban szekált, munkahelyen semminek nézett, néha önmagát láthatatlannak érző emberre, és azt üzente nekünk, hogy mind lehetünk szuperhősök. A Star Wars – Klónok támadása viszont arra is rámutatott, hogy hősök híján egy igazságtalan, szívtelen rendszer mindannyiunkat eltaposhat.
Madonna munkásságának elkötelezett követőjeként természetesen a premier előtti bemutatón néztem meg a Halj meg máskor című James Bond-filmet, melyben a popkirálynő Die Another Day című száma csendül fel. Az ehhez tartozó videóklip pedig szintén a jó és rossz párharcát mutatta be, egy feketébe és egy fehérbe öltözött Madonna élet-halál tusáját megelevenítve.
Egy kis kikapcs
És bár épp a felnőtté válás szikláján másztam felfele, boldog voltam, ha a gyermeki énemhez is kapcsolódhattam például olyan filmekkel, mint Szilaj, a vad völgy paripája vagy a Jégkorszak. Mindkettőtől azt az ajándékot kaptam, hogy ha tartok is a változástól, tudom, hogy valójában sokkal nagyobb baj volna, ha mindig minden ugyanúgy és ugyanolyan maradna.
Az Édes kis semmiség Christina Applegate-tel, Selma Blairrel és Cameron Diazzal arra volt jó, hogy ne felejtsek el nevetni – akár magamon. És hogy értékeljem a barátságaimat. Nemcsak az éjszakába nyúló lelkizéseket, hanem a hahotázva könnyezéseket is, amiket csak mi értünk, a BFF-ek. És az is szuper ebben a filmben, hogy már húsz évvel a szex- és testpozitivitás trenddé avanzsálása előtt szabadszájú és merész volt.
Nők, nők, nők
A Chicago egy életre megértette velem: pasik, ne packázzatok a nőkkel! Ma már a jogosan píszí világban elfogadhatatlan volna glamurizálni a gyilkosságot, ám ha metaforikusan szemléljük a musicalt, megértjük: a patriarchális társadalom toxikus maszkulinitása egy ponton forradalmat szül, és nem nevezhetjük agresszornak azt, aki az őt elnyomó agresszor ellen szegül. Minden egyes dalát fejből tudom, és amint felcsendül az All That Jazz, a When You’re Good to Momma vagy a Cell Block Tango, azonnal ringani kezd a csípőm, és Renée Zellweger álnaivan csábító Roxie-mosolyát, Catherine Zeta-Jones lehengerlő femininitáscunamit magával hozó Velma-lépteit látom magam előtt. És persze Rob Marshall tökéletes rendezését, amely ígéret volt későbbi csodafilmjeire.
Elgondolkodtató útravaló
És ha már zseniális rendezői munka: a Frida Salma Hayekkel a főszerepben az egyik legnagyobb kedvencemként igazi rejtély számomra. Végigsírtam, heteken át járt a fejemben, majd megnéztem újra és újra és újra, mert elképesztő szenvedéllyel, autentikussággal, kreativitással és korhűséggel mutatta meg Frida Kahlo világát. Sosem lehetek eléggé hálás azért, hogy ez a film összekapcsolt a mexikói művész hagyatékával még jóval az előtt, hogy a Frida-babák táskákról és bögrékről tekingettek volna ránk.
És itt van az Órák Meryl Streeppel, Nicole Kidmannel és Julianne Moore-ral a főszerepben. Amit akárhányszor megnézek, mindig az újdonság erejével hat, századszorra is, mert olyan komplex, olyan árnyalt és olyan valódi, mint maga az élet. Így aztán minden életszakaszban, minden aktuális élethelyzetben mást és mást ad. Az egyik kedvenc jelenetem Clarissa felejthetetlen meséje a hajnalról, amikor azt gondolta: ez a reggel az élete végéig tartó boldogság kezdete. Nem ismerte fel, hogy az az adott pillanat volt maga a boldogság. Ez után fogalmaztam meg magamban, hogy én soha nem hagyom magam mellett elsiklani a most nyújtotta boldogságot.
Szeretetre vágyunk
Ezért is kötöttem ki húsz évvel később egy eldugott kis görög faluban, ahol az élet minden nap egy Bazi nagy görög lagzi. Folyton meg akar győzni valaki, hogy a bárány az nem hús, a helyiek azt mondják, a családjuk a legnagyobb áldás számukra, ugyanakkor elképesztően vehemensen tudnak kiabálni egymással. Majd bedobnak egy ouzót, és újra elválaszthatatlanok. És persze mindenki számára nyilvánvaló, hogy minden egyes szó eredete valójában görög.
Nia Vardalos nemcsak főszereplője, de forgatókönyvírója is a hamarosan harmadik résszel jelentkező, szintén 2002-ben bemutatott feel good komédiának, mely megtanította a világnak: minálunk, Görögországban a férfi ugyan a család feje, de a fejet a nyak mozgatja, aki bizony az asszony. És bár a narancs és az alma nagyon eltérnek egymástól, igazából mindkettő gyümölcs, így aztán mi, sokféle emberek is több mindenben hasonlítunk, mint különbözünk.
Két évtized alatt sok minden változott, de mozi még mindig van. A filmek továbbra is lazítanak, és pörgetnek, nevettetnek és ríkatnak, a filmkészítők pedig sosem szűnnek meg bizonyítani (hogy a Chicagót idézzem): „Szeretheted az életet, amit élsz, vagy élheted az életet, amit szeretnél.” Kívánom a világnak, hogy amikor újabb húsz év múlva visszatekintünk, még több változást ünnepelhessünk, mely még szebb, még jobb irányba tereli a világot és minket, szeretetre és filmekre éhes embereket.