Nincs jobb kiegészítő a lelki békénél

Önmagunkat vállalni nem olyan egyszerű feladat, pláne, ha ki is kilógunk a sorból. Erről beszélgettünk Ráskó Eszterrel.
Fotó: Zsólyomi Norbert Styling: Sági Ildikó Smink: Gyetvai Viktória Haj: Végh Virág

 

Az őszi számunk az egyediség jegyében telt. Mutattunk rá több divattrükköt, de lássuk be: felvállalni a különbözőségünket, lelkileg sem egyszerű folyamat. Ráskó Eszter hosszú évek óta dolgozik az emberi lélekkel – pszichológusként, szexuálpszichológusként, HR-managerként, majd a Dumaszínház humoristájaként is az a cél vezérli, hogy tükröt tartson felénk. Szerinte a legfontosabb az lenne, ha eljutnánk arra a pontra, hogy minél kevesebbet foglalkozzunk másokkal. Mert ennek köszönhetően végre mi is megértenénk: nekünk sem kell a külvilágnak megfelelnünk.

 

„Szomorú azt látni, amikor valaki tagadásban él a saját testalkatával kapcsolatban. Hogy például olyan ruhákban feszeng, amik kicsik rá. Pedig az első, amit meg tudsz magadon változtatni, az a ruhád! Abban semmi szégyellnivaló nincs, hogy nagyobb méretet veszel, az viszont nagyon szomorú, amikor ezzel bántod magad – azért, mert másoknak akarsz bizonyítani, vagy azért, mert azt hiszed: ha becsukod a szemed, eltűnik minden, amit kifogásolsz magadon. Annyiféle ember van… Fiatal, öreg, kövér, sovány – igenis mindenkinek jár a fesztelen utcán sétálás lehetősége, anélkül, hogy bármi kötelező elváráshoz vagy trendhez igazodnia kelljen.”

Eszter jól tudja, milyen az, amikor nem illik valakire a skatulya.

„Nincs annál kényelmetlenebb élethelyzet, mint amikor nem érzed jól magad a bőrödben, de még nem tudod, hogy lehet más választásod, hogy igenis eldöntheted, kiválhatsz a kollektív feszengésből, ha akarsz. Tizenévesen én is próbáltam megfelelni, de nem ment. Nagyon megviselt, hogy olyan normákat kellett volna hoznom, melyeket egyrészt nem értettem, másrészt meg alkalmatlan lettem volna betartani. Kövér vagyok és magas, nem szomorú és unalmas! Még a saját anyukám számára is nehézséget okozott, hogy feldolgozza a testalkatomat. Az egész gyerekkoromat meghatározták ezek az érzések. Megviselt, úgy éreztem, hogy engem nem lehet szépen felöltöztetni, nekem nincs jogom büszkén feszíteni valami menő szerkóban, ráadásul esélyem sincs elvegyülni, ha rajtam valami rosszul áll, azt bizony mindenki látja és megjegyzi.”

Eszter gimnazista lett, mire kezdett helyreállni a lelki békéje. Az új iskola, az új közeg új szociális hálót húzott köré, és volt olyan szerencsés, hogy végre olyan osztálytársai, barátai lettek, akik már elfogadták olyannak, amilyen.

„Felismertek bennem olyan értékeket, amiket szerintem csak a szereteten keresztül lehet látni. Ez a visszatükröződés pedig bennem is változásokat indított el, hiszen másokon keresztül ismerjük meg saját magunkat. Ha sokáig mérgező közegben vagyunk, hozzászokunk ahhoz a képhez, amit mások láttatni akarnak velünk… ha ez megváltozik, rájövünk, hogy korábban nem is voltunk önmagunk, illetve mennyi olyan döntést hoztunk, ami elütött attól, amire valójában vágyunk. Számomra ez az új, lelkileg már biztos táptalaj volt azt, ami segített továbblépni a korábbi sérelmeimen, és azzá tudtam válni, aki ma vagyok. A régi nyíregyházi baráti köröm egyébként a mai napig olyan nekem, mint egy család, és fantasztikus látni, hogy mindannyian milyen sikeres felnőttek lettek. A megerősített alapokra aztán már könnyű volt építeni, Pesten is pikk pakk megtaláltam magamnak azt a közeget, amiben erőlködés nélkül önmagam lehetek.”

Eszter nem tagadja: az öltözködéssel is meggyűlt a baja. Hiába voltak elképzelései, azt nem szolgálta ki a divatipar. Az alkatával évtizedekig két választása volt: varratott magának ruhát, vagy uniszex dolgokat választott.

„Még szerencse, hogy épp a rappes- rockos, Eminemes-Alanis Morisettes korszakot élte a világ! Amikortól viszont lehetett online, külföldről ruhát rendelni, már nem voltam bajban – az amerikai kövér lányok addigra már kitaposták nekem az utat! Sosem felejtem el azt az érzést, amikor életemben először egy olyan harisnya volt rajtam, ami nagy volt rám… Amióta pedig itthon is lehet minőségi, változatos plus size ruhákat venni, kinyílt számomra a világ. Végre megismerhettem a döntések nehézségeit! Megismertem a saját preferenciáimat, bár ezek mindig változnak. A hangulatomtól is függ, mit viselek. A letisztult, minimál dolgokat szeretem, de van, hogy úgy kelek fel, hogy olyan színes ruhára vágyom, amit csak nukleáris reaktorral tudnak előállítani. És bizony, akkor nem lehet összekeverni senkivel… Hozzáteszem, akkor úgy is indulok el otthonról, hogy tudom: minden tekintetnek szívesen állok majd a kereszttüzében. De nagyon szeretem a szimpla feketét is, és nem azért, mert slankít, hanem azért, mert tudom: önmagamban alapból vagyok olyan színes, hogy nincs szükségem más színre, nem kell engem feldobni. Fellépni is jobb szeretek egyébként feketében, mert nem akarom, hogy bármi elterelje a figyelmet arról, amit mondok.”