Írta: Zellei Dóra
Kovács András Péter, a Dumaszínház oszlopos tagja mindig is az a típus volt, aki szívesen elemezte önmagát és a környezetét. Ennek persze a közönség az előadásaiban látta hasznát, hiszen ezért is figuráz ki mindent és mindenkit ennyire tűpontosan. Nem szégyelli, az elmúlt egy év őt is megviselte lelkileg. Miután azonban felismerte magán az intő jeleket, tudatosan tett azért, hogy legyőzze a karantén okozta pszichés buktatókat.
Igaz, lássuk be, ilyen humorérzékkel jóval nagyobb előnnyel indult… Hiszen már abból a kérdésből viccet csinál, hogy miben volt számára más az első, illetve a két másik, egymásba érő hullám.
„Pont ugyanúgy éltem meg, mint amikor gyerekeim születtek. Az elsőnél elöntött a pánik, a félelem, hogy úristen, mit kell tennem egy ilyen helyzetben?! A másodiknál meg a harmadiknál pedig – bár volt már tapasztalatunk és rutinunk, ami sokat segített – összeért minden, hiszen ikreink lettek… Csak az a biztos tudat vigasztalt, hogy egyszer biztosan véget fog érni ez a nehéz időszak – neveti el magát. – De hiába nyúltak hosszúra az elmúlt hónapok, nem engedtem, hogy a kilátástalanság legyőzzön, végig tartottam magamban a lelket.”
Ahogyan ő meséli, számára a mindennapok mindig is perisztaltikus rendszerben teltek: az elernyedős és a megfeszülős szakaszok egymást váltották.
„Hát most úgy adódott, hogy az elernyedős nyúlt hosszabbra. Tavasszal annyi feladat hárult rám, ránk itthon a gyerekekkel, hogy időm sem volt magammal foglalkozni. Egy-két hónap után jelentkeztek csak a közönség megvonásának a tünetei… De mire annak komolyabb következménye lett volna, visszakaptuk kicsit az életünket. Ősszel viszont, amikor a gyerekek még javában suliban voltak, én naphosszat itthon ültem, csendben. Mivel korábban is adtam már magamnak alkalmat arra, hogy kilépve a rutinomból pihenjek, töltődjek, új anyagot írjak, először ki tudtam kapcsolni. Ám ahogyan teltek a hetek, hónapok, nem titkolom, hangulatingadozásaim lettek. Ez a hosszú csend már nem esett jól. Így tudatosan figyelnem kellett arra, hogy lejöjjek valahogy a saját drogomról: a tapsról, az exhibicionizmusról…”
Az út nem volt egyszerű, hiszen családilag még átestek a víruson is. Úgy érzi, erőnlétben, állóképességben, gondolkodásban hirtelen megérezte az idő múlását – öregedett öt évet. De bölcsebb is lett. Számára az elmúlt időszak legnagyobb tanulsága például az volt, hogy nincs egyedül.
„Mindig is egy magamnak való gyerek voltam, aki a végsőkig azon volt, hogy egyedül oldjon meg mindent. Most rá kellett ébrednem, hogy felesleges hoznom ezt a magányos hős szerepet, mert itt vagyunk egymásnak. Ha merek segítséget kérni, akár lelkileg, akár fizikailag, lesz, aki támogatni fog. Amikor úgy éreztem, hogy kezdek megborulni, akkor felhívtam az egyik barátomat, hogy nincs-e kedve sétálni az erdőben, vagy nem zoomolunk-e, de volt, hogy megkértem az egyik kollégámat, ötleteljünk egyet közösen teamsen, kezdjünk bele valami közös projektbe. Ezek az élmények nemcsak nekem jelentettek sokat, ők is hálásak voltak, hiszen alkalmuk volt végre kilendülni a saját monotonitásukból. Ennek az időszaknak köszönhetem például Ferenczi György muzsikussal köttetett friss barátságomat. Fiatalon szájharmonikáztam, és eljött az a pont, amikor a feleségem úgy döntött, jót tenne az én mentálhigiénémnek – és az ő idegeinek is –, ha valami új impunt érne. Egy közös ismerősünkön keresztül megkereste Gyurit, aki örömmel adott nekem leckét, amit aztán jó pár másik követett. És ez bizony számára is élményt jelentett, hiszen mindketten épp a mélypont felé tartottunk, amikor egymásra találtunk.”
Akik viszont egyértelműen nyertek azzal, hogy a karantén miatt a színpadon le volt húzva a függöny, azok a gyerekei.
„Békeidőben nem sokat vagyok itthon, ezért az együtt töltött pillanatokat mindig megbecsültem, és minőségi élményekkel töltöttem meg. Most a karantén egyetlen haszna az volt, hogy több időt voltunk együtt. Igaz, amint ránk szakadt a home schooling, elmúlt a mámoros együttlétről alkotott minden elképzelésem… Nehéz volt napi 16 órát örülni a gyerekeimnek – neveti el magát. – Mégis, minden nehézség ellenére, szerintem jobb szülő lettem. Megtanított ugyanis ez az időszak arra is, hogy nem kell mintaapának lennem, aki folyamatosan filmbe illő jeleneteket él meg a gyerekeivel. Meg kellett tanulnom, hogy nem baj, ha belazulok. Hogy akkor sem történik semmi katasztrófa, ha csak normális családtagként létezünk egymás mellett.”
Profiból kezdő
András az elmúlt, csendesebb hónapokban megállás nélkül dolgozott – a YouTube-on tavalyi karanténslágere, a „Maradok. Itthon.” már 2 millió nézettségnél tart, Litkai Gergellyel felvett közéleti videói sem véletlenül népszerűek: fricskát mutatnak a mindennapjainknak.
„Pluszban rengeteg projektet készítettem még elő, amik kinyomott kuplunggal várják, hogy elindulhassanak. Igaz, az jó kérdés, hogy ezek az anyagok jók-e, hiszen nem volt alkalmam őket közönség előtt lepróbálni. Megírtam vagy másfél estényi vadonatúj anyagot, de nem tudom, mennyi marad belőle. Nehéz lesz visszaszokni. Úgy fogok most kiállni a közönség elé, mint bármilyen kezdő stand upos. Egyenlő pályák, egyenlő esélyek várnak ránk.”