Szöveg: Zellei Dóra Fotó: Zsólyomi Norbert Styling: Haberland-Isai Anita Smink: Gyetvai Viktória Haj: Radván Simon Stylist asszisztens: Földi Fanni
Dr. Csuka Dorottya molekuláris biológus alaposan rácáfol a sztereotípiákra. Erről a gyönyörű nőről első látásra senki meg nem mondaná, hogy tudományos munkássága előtt komoly szakemberek veszik le a kalapjukat. A ritka, örökletes vesebetegségekkel kapcsolatos kutatásaiért 2015-ben Junior Prima díjjal tüntették ki, 2020-ban pedig L’Oréal – Unesco A Nőkért és a Tudományért ösztöndíjjal jutalmazták – mindkét elismerés zsűrijében neves akadémikusok kaptak helyet. A Belgyógyászati és Haematológiai Klinika Kutatólaboratóriumának munkatársára tavaly óta új feladatot is rótt az élet: már a Covid-19 kutatásából is kiveszi a részét.
„Gyerekkorom óta érdekelt, hogy a különféle betegségeknek mi állhat a hátterében. Ma már nem nagyon bánom, hogy nem vettek fel az orvosira… A biológusképzést rögtön megszerettem, hiszen az első évtől kezdve lehetőségek sora várt ránk. Például rájöhettem, hogy a kutatás nagyon különleges feladat. Pont annyira kreatív, mint amennyire racionális: a kapott részeredmények között kell meglátnunk az esetleges ok okozati összefüggéseket. Ráadásul bele van kódolva a szabadság, a világlátás, hiszen rugalmasabban lehet vele külföldön dolgozni, szakmai gyakorlatokon, konferenciákon részt venni. Rugalmasságra, rögtönzésre is nevel, hiszen számos váratlan kényszerhelyzeten kell úrrá lenni. Megesett egyszer például, hogy egy külföldön élő kisgyerektől érkezett hozzánk minta. Nagyon vártuk már, mert tudtuk, hogy nagyon gyorsan kell megtalálnunk a hibás géneket. Végre megérkezett a várva várt szállítmány, de össze volt benne törve a cső. Azt a kevéske megmaradt mintát összepipettázva végül sikerült kinyerni a DNS-ét, és fel tudtuk állítani a diagnózist, ami megmentette az életét.”
De Dorottya nem csak adatokkal és fiolákkal dolgozik. Számos család osztja meg velük gyógyulásuk történetét – amit az ő diagnózisuknak is köszönhetnek.
„A pozitív megerősítésre nekünk is nagy szükségünk van, és szerencsére sok egykori páciens sorsát követhetjük nyomon. Az egyikük pont pár hete küldött magáról egy fotót, amint egy vízilabdameccs után díjat vesz át. Ezek a történetek nekünk is új lendületet adnak.”
Az, hogy Dorottya pont ezzel a területtel foglalkozik, a véletlen – vagy mondhatjuk úgy is, hogy az inspiráló találkozások műve. Amikor a Semmelweis Egyetemen befejezte a doktori képzést, épp ebben a csoportban volt kollégára szükség.
„Azonnal megtetszett ez az irány, hiszen megéreztem, hogy itt nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. A mai napig sok érdekes kutatásban vehetek részt, hiszen egyre több országgal dolgozunk együtt. Innen már csak egy lépcső volt az, hogy elinduljanak az önálló pályázataim. Az elismerések csak megerősítettek abban, hogy jó úton haladok. De hozzáteszem: a felelősségem is nagyobb lett, hogy olyan eredményeket mutassak fel, melyek bebizonyítják, megérdemeltem ezeket a díjakat.”
A járványhelyzet végül Dorottya mindennapjait is felülírta. A SOTE-n sürgősen ki kellett költözniük a munkahelyükről, a Kútvölgyi úti tömbből, az épület egy részéből karanténkórházat kellett kialakítani. Miközben azon dolgoztak, hogy így is zökkenőmentesen biztosítsák a betegeik diagnosztikáját, Dorottya a főállása mellett tavaly márciustól hetente kétszer-háromszor önkéntesként vett részt a Covid-PCR-tesztek kivitelezésében.
„Kevés volt a létszám a mikrobiológia laborban. És arra számítottak, rohamosan nőni fog a minták száma – igazuk lett. Önkéntes lettem… Teljesen más ez a munka, mint amit eddig csináltam. Korábban nem foglalkoztam vírusokkal, de gyorsan beletanultam. Sima, monoton, rutin diagnosztikát végeztünk, csak úgy ontottuk magunkból az eredményeket. De emlékszem, volt egy pont, amikor bennem is megállt az ütő. Amikor az egyik, 80 feletti rokonomnál, aki épp egy komoly, halaszthatatlan műtétre várt, én mutattam ki a fertőzés jelenlétét. Szerencsére jól van azóta is, a betegség sem hagyott rajta nyomot, végül idővel az operációja is sikerrel zárult.”
Közben az igazi munkahelyemre is becsúszott a Covid, hiszen lettek vesebetegek koronások és fordítva, volt, hogy a fertőzés kapcsán alakultak ki vesebetegségre utaló tünetek.
„Most már hosszú ideje kutatjuk mi is ezt az vírust, hogy megtudjuk pontosan, a különféle szervezetek miért reagálnak rá másként. Milyen genetikai elváltozás áll annak a hátterében, hogy például vesebetegséget generál a Covid.”
Dorottya nem tagadja: míg kutatóként mai napig motiválja ez az időszak, és lelkiismeretesen teszi is a dolgát, lelkileg sokszor megviselte, kétségbeejtette a helyzet.
„Korábban eluralkodott rajtam egy krónikus félelem, hogy mi lesz, ha a szeretteim, a családtagjaim elkapják? Elismerem, volt egy-két olyan helyzet, amikor én is megrettentem, hogy mi van akkor, ha megfertőződtem. Tavaly végül át is estem rajta. Nagyon féltem attól, nehogy hazavigyem a bajt… Szerencsére nem így lett. Később, ha túl leszünk ezen az egészen, biztosan rajtam is ki fognak ütközni a történések. Már most azon vagyok, hogy ezt megelőzzem. Ha tudunk, a férjemmel kirándulunk, olvasok, a pátyi otthonunkban a konyhakertet gondozom – ezek mind-mind kikapcsolnak. A blogomban pedig ki is írom magamból a gondolataimat, hogy segítsen feldolgozni a bennem kavargó érzéseket. De a legtöbbet tényleg a családomnak köszönhetek. Anyukám mindig megvárja, míg egy nehéz és hosszú műszak után hazaérek, a férjem pedig nagyon sokszor el is jön értem, hogy ne kelljen vezetnem vagy tömegközlekednem. Végtelenül hálás vagyok nekik a gondoskodásért, az odafigyelésért.”
Dorottya egyébként sok pozitív hasznot is lát a történtekben, mind szakmai, mind emberi tekintetben.
„Szakmailag nagyon sokat fejlődtem, sok új laboratóriumi technikát tanultam meg, és szuper kollégákra leltem. Emberileg pedig jobban megbecsülöm a hétköznapi dolgokat. Esténként, amikor végiggondolom a napomat, hálát adok azért a sok minden apróságért, ami körbevesz minket.”