„A zsigereimbe ivódott a segítő szándék”

A háború még mindig dúl, az önkéntesek pedig azóta is segítenek. Közülük mutatunk be nektek négyet. Elsőként Eke Angéla Junior Prima díjas színésznőt.
Szöveg: Zellei Dóra Fotó: Zsólyomi Norbert Styling: Haberland-Isai Anita Smink: Gyetvai Viki Haj: Radván Simon Stylist asszisztens: Földi Fanni

 

A lelke érzékeny, az akarata viszont nem ismer lehetetlent: közömbös minden akadály láttán. Tesz azért, hogy élhetőbb legyen a világunk. Számtalanszor bizonyította már, mennyire fontos neki a környezetvédelem, a gyerekek egészsége és biztonsága, a tudatosságra nevelés… Azon kevesek közé tartozik, aki úgy mutat példát, hogy az egyáltalán nem hat magamutogatásnak. Vajon honnan ered a benne rejlő gondoskodás? Miért viseli ennyire szívén mindenki sorsát? Eke Angélával beszélgettünk.

Fehér ing Tommy Hilfiger – VanGraaf 28 990 Ft, nadrág Zara 10 995 Ft, kék cipő cipő DeeZee – CCC 9995 Ft

A kulcs az empátia

Van egy elmélete. Azt gondolja, szerinte csak empátiával lehet túlélni a mindennapokat. Mert ha mi belegondolunk a másik érzéseibe, és aszerint cselekszünk, arra a másik is automatikusan így fog reagálni – a kör pedig ezáltal bezárul.

„Az anyukám mindig is nagyon empatikus volt – az ő együttérző személyisége volt az, ami az egész gyerekkoromat meghatározta. A zsigereimbe ivódott, hogy előbb gondoljak másokra, mint magamra.”

Az, hogy egy érzésből az évek során igazi küldetés lett, a környezetének köszönhető.

„Elgondolkodtatott, amikor megtapasztaltam: odafigyelnek arra, amit mesélek… Hogy hatása van a mondandómnak – még ha egy mikroközösségre, akkor is. Mert a sok kis lépés aztán összeadódik. Ha az évek során csak egy valaki volt, aki talált fogódzót az üzeneteimben, már megérte minden erőfeszítésem.”

Nyugton ülni? Ugyan!

Angéla nem tagadja: egyszerűen nem tud tétlenül ülni. Akkor pedig pláne nem, ha azt érzi, tehetne is valamit, amivel segíthetne. Félelemérzet nélkül bizonyít, ahogyan azt az élete során már számtalanszor megtette.

„Úgy nőttem fel, hogy a legtöbb helyzetben egyedül kellett bizonyítanom. Ez a fajta tapasztalás pedig bizony rá is nevelt arra, hogy akkor legyek az elememben, ha problémát kell megoldani. Jól tudom magam is, hogy ez a nyughatatlanság nem egy harmonikus személyiség lenyomata. Pont annyira átok, mint áldás, de például egy menekültválság idején én ennek csak az előnyét láttam. Hiszen általa megoldást találtam a saját problémámra. A háborús helyzetre való reakcióm ugyanis a saját rettegésemből fakadt. Annyira lesújtott a kialakult helyzet, hogy szorongani kezdtem. Mélyre kerültem. Azt éreztem, hogy oda kell mennem, ahol a legforróbb a tűz… Hogy a saját lehetőségemhez képest a legközelebbről tapasztaljak meg mindent. Ez a helyszín pedig nekem a pályaudvari tranzitot jelentette.”

Maga sem gondolta volna, hogy a legnagyobb káoszban fog nyugalomra lelni, pedig így lett.

„Az a hét, amikor kitört a háború, végül életem eddigi ‘legkiegyensúlyozottabb’ időszaka lett. Vagyis pontosabban 168 órája, hiszen ott és akkor nagyon sokan éjjel-nappali szolgálatot vállaltunk… Pillanatok alatt, a semmiből fejlesztettük ki a www.hogysegits.hu-t. Igen, engem mindig is a lelki oldaláról fogtak meg az események. Most például azok az emberek érdekeltek, akiket ide sodort a sors – ők tették kézzelfoghatóvá a történteket. A legerősebb élményem egy velem egyidős hölgyhöz kapcsolódik. Láthatóan olyan egzisztenciából érkezett, mint én – akár én is lehettem volna. Amikor meglátott, elsírta magát. Mert mint mondta, nem gondolta volna, hogy itt ennyi szeretet és odafigyelés fogadja majd… Nem magát sajnálta, pedig megtehette volna, hanem nekünk mondott köszönetet.”

Az együtt gondolkodás varázsa

De nem csak ő segített, őt is támogatták – mennyien!

„Páratlan volt megélni, ahogyan a mindenhonnan érkezett civil, érdek nélküli önkéntesek együtt gondolkodtak, és közösen adtak választ egy problémára. Lett egy közös ügyünk, ami ott és akkor mindent felülírt. Hogy segítsünk. De elárulom, nem csak mi adtunk odafigyelést… Csak egy pillanatot hadd meséljek el a sok közül. Emlékszem, a hideg éjszakában, sörpadon ülve próbáltuk összeegyeztetni, hogy a szálláskeresők hol tudnának aludni, amikor egyszer csak megjelent valaki, aki nekünk hozott két tálca palacsintát. Csodálatos pillanat volt” – csuklik el a hangja.

Angéla élete, ahogyan más civil önkénteseké is, szépen lassan visszatért a szokásos kerékvágásba. A színházi világ újra beszippantotta.

„Az, hogy szinte már természetes lett, hogy háború van a határunkon túl, dermesztő érzés. Pláne, hogy azóta is csak vérmesebbnél vérmesebb információk látnak napvilágot. Pont ezért sokszor szándékosan ki is zárom a híreket, mert érzem, magam alá sodorna újra az egész. Csak annyit vállalok, amennyit még elbír a lelkem anélkül, hogy a munkámon nyomot hagyna: olyan menekülteket mentorálok, akik speciális segítségre szorulnak.”