Szöveg: Zellei Dóra Fotó: Zsólyomi Norbert Styling: Haberland-Isai Anita Smink: Gyetvai Viki Haj: Radván Simon Stylist asszisztens: Földi Fanni
Az odafigyelés, a gondoskodás egyébként is jellemző Szekeres Csilla hétköznapjaira, hiszen tanítónő: elsős osztályát autista gyerekek alkotják. Amikor négy évvel ezelőtt megismerkedett a párjával, aki a Vöröskereszt egyik ellátó intézményének a vezetője volt, házhoz jöttek a történetek arról, milyen sokan várnak segítségre. A lány szinte azonnal kapott is az első alkalmon, és önkéntesnek jelentkezett.
„Az első munkám nagyon hálás volt: a Mikulásgyárba osztottak be. Varázslatos élményként maradt meg bennem! A gyönyörű díszletek között jött az a sok csillogó szemű gyerek, hogy leadják a nem használt játékaikat a rászoruló gyerekek számára… Közvetlen közelről látni az örömüket, ahogyan átadták az adományokat, páratlan élményt nyújtott. Azóta is a kerületi szervezetnél vagyok. Számos feladaton vagyok már túl: véradások, szűrések lebonyolításában vettem részt, vagy például a pápalátogatáson az elsősegélynyújtó csapat munkáját segítettem. Volt, hogy otthonról dolgoztam, például pályázatot írtam, de természetesen azok a feladatok érintenek meg lelkileg leginkább, amikor szegény sorsú emberekkel találkozunk.”
Csilla nem titkolja: amikor eszébe jutnak az ukrán menekültek, a mai napig könnybe lábad a tekintete. A háború első napja még mindig élénken él benne.
„Telefonált a párom, szólt, hogy nagyon későn fog jönni, mert fogadni kell a menekülteket. Kérdeztem, menjek-e én is, azt mondta, döntsem el, mert ez most nagyon nehéz feladat lesz… 14 órakor végeztem, és egyszerűen nem tudtam hazamenni – a Nyugati pályaudvar felé vettem az irányt. Emlékszem, ahogy sokkot kapok a tömeg láttán. Volt ott idős ember, anya, gyerek, kutya, macska – és mindenki csak egy bőrönddel… Minden segítő kézre szükség volt. Bele sem mertem abba gondolni, min mennek most keresztül. Sugárzott róluk a bizonytalanság, hogy fogalmuk sincs, mi lesz holnap. Ilyenkor egy csipetnyi jó – akár egy szelet csoki, egy banán, egy telefonszám, ahol csak aznap este álomra hajthatják a fejüket – is igazi kincset ér.”
Csilla aznap olyan emberi összefogást tapasztalt, mint még soha.
„Emlékszem, mennyire megrémültem, amikor láttam, milyen ütemben fogynak az adományok. Fél hétkor jött a vonat, és minden, de minden elfogyott. Este kilencre, mire jött a következő szerelvény, megint újra tele lett az az asztal enni- és innivalóval… Felemelő volt ezt a társadalmi összefogást megélni. Megkönnyeztem, hogy még nem veszett el az emberiség. Egy következő alkalommal, mikor önkénteskedtem, egyszer csak észrevettem, hogy egy ukrán asszony áll a tömegben. Odamentem hozzá, kérdeztem, mire van szüksége. Mondta, semmire, mindjárt kapja a teát, majd megölelt, de úgy igazán… Megköszönte a segítségünket, mindannyiuk nevében. Bevallom, ez nagyon megérintett. Éreztem, hogy most el kell kicsit távolodnom, mert lelkileg sok volt. Csak jó pár nappal később mentem vissza, hagytam időt magamnak, hogy kicsit lecsillapodjak.”
Csilla azóta megtanulta, hogy a traumatizált emberek nem várnak világmegváltást. Megfáradtak, és valójában a mosolyért, a kedvességért a leghálásabbak. „Volt, hogy rájuk kellett szólni, vegyenek újra nyugodtan az ételből, fog maradni másoknak is.”
Nem titkolja, egy idő után annyira megviselte a helyzet, hogy már „csak” a háttérből önkénteskedett tovább.
„A korábbi munkáim során megtanultam, hogy ha megtelik a szívem fájdalommal, kicsit távolságot kell tartani. Ha lelkileg feldolgoztam az élményt, akkor szabad csak új feladatot vállalni. Ezért van az, hogy most már csak a háttérből segítek, így védeni tudom a mentális egészségem – például koordinálom a többi önkéntes munkáját. Hogy miért nem tudok hátradőlni? Mert az önkénteskedés páratlan élményt ad. Olyan tapasztalatokat szerzel, melyek egyszerűen megfizethetetlenek. Alig várom, hogy nyári szünet legyen a suliban, és minél több feladatot vállalhassak… Hálás vagyok Buncsik Ildikó igazhatónak és helyettesének, Kovács Tímeának, illetve a Magyar Vöröskereszt Budapest Fővárosi Szervezet munkatársainak, hogy befogadták az önkéntes munkámat, és támogatták a tevékenységünket.”
A macska is megmenekült
Csilla első éjszakáját töltötte segítőként a BOK Sportcsarnokban, amikor meghallott egy fájdalmas nyávogást. „Egy gyönyörű bengáli cica volt, akit már nem akartak a gazdái magukkal vinni tovább. Számára a jobb élet reményében hagyták ott. Nekem is van otthon macskám, így nagyon megesett rajta a szívem. Addig mentem segítőről segítőre, míg egy vöröskeresztes önkéntes fel nem ajánlotta, hogy hazaviszi. Hallom, hogy azóta remekül érzi magát.”